Versek női hangra

A mutató-  hetykén jobbra kanyarodik,
a gyűrűsujj pedig merész ívben balra,
az egész kéz görbe, búbos, göcsös, ráncos,
öt-gyereknyi munka minden nyoma rajta.
Sajognak a lúgtól gyulladt körömágyak!
 – Hová tűntek el a leánykori vágyak,
amikor e két kéz hímzett, rajzolt, festett,
s majdani sorsáról még semmit sem sejtett? –
Én óvoda helyett a konyhába jártam.
Fejem éppen felért az asztallap fölé,
minden  mozdulatát százszor megcsodáltam,
és számomra nem volt szebb kéz, mint az övé!
Szinte látom, amit épp a tésztát gyúrja,
szalad a sodrófán keze le-föl, újra…
Ennyi emlék maradt mindössze belőle –
a többit apránként az idő törölte.
Keresem, kutatom lelkemben az arcát,
gyötrődöm magamban, mégsem jut eszembe!
Megkínoz ez a nagy igazságtalanság…
De szemem rátéved a saját kezemre:
lassan, ahogy eljár felettem az idő,
anyám minden bütyke enyémen is kinő,
s habár régen tudom, hogy egy kicsit se szép,
hálás szívvel őrzöm kezemen a kezét…

Emlékeim morzsáiból

Emlékeim morzsáiból
versbe szedem apránként a múltam,
s kinevetem magam, mivel
ráncba szedni bezzeg sose tudtam!

Rabság

Istenem, ha egyszer kinyitnák a rácsot,
csíkok nélkül látnám az egész világot,
kipróbálnám végre, hogy mit bír a szárnyam,
nem kísérne senki, csak földön az árnyam…

Csata után

Győztél! Ujjonghatsz, tiéd az igazság!
Az ősi ellenség a földön hever.
Örülj, ünnepelj, lesz hozzá segítség:
bőven lel barátot bárki, aki nyer.
Akad majd cimbora inni rogyásig,
s feledheted a kijózanodásig,
hogy kit legyőztél, nem ellened harcolt,
fegyvert a keze csakis érted markolt…

Szélcsend

Nem tudtalak jól szeretni,
igazán boldoggá tenni –
s be kell érnem a kevéssel:
neked se sikerült jobban…
Most megvagyunk szép csendesen,
de jöhet egy új szerelem,
s mihez kezdek az egésszel,
 ha a szívem lángra lobban?!

Miért?

Miért kell énnekem minden olyan nagyon?
Miért, hogy nem elég sohase csak félig?
Miért nem jó nekem az első vágásig?
Miért kell elmennem az utolsó vérig?

Vágyódás

Nem bírom a helyben járást!
Folyton kerget, hajt valami!
Szeretnék menni, futni, szállni!
Egy helyben muszáj fává válni:
lassan gyökeret ereszt az ember!
Igaz, a gyökér életet jelent,
de szívem megszakad, ha fejem felett
elhúz egy rajzó madárcsapat,
s látom, mindegyik milyen szabad!

Keserű igazság

Hiába vágyom én
egyenesen élni,
ha a hazugságot
a világ igényli!

Nélküled

Nélküled a nap sem sütne,
lelkemen a magány ülne,
minden perc órának tűnne –
s ugyan, kivel esnék bűnbe?!


Tudathasadás

Hogyha én vagyok szerelmesebb,
neked nem szabad észrevenned:
szeress te jobban, mint én téged,
azért, hogy biztos legyek benned!

Ámde kell a bizonytalanság,
ez sarkall mindig újra, többre,
s unalmas lenne a boldogság
csupa egyformán-mindörökre!

Legyek számodra élő csoda!
Győzzön meg erről csókod, szavad,
de ne lehessek biztos benne,
hogy holnapra is igaz marad!

Heverjél a lábaim előtt,
ám légy, akire felnézhetek,
akit lobogva imádhatok,
vagy hidegségemmel sérthetek!

Legyél az enyém éjjel-nappal,
ugyanakkor elérhetetlen!
Bízz meg bennem, de merd hinni,
hogy te vagy az örök-egyetlen!

Úgy kellesz nekem, ahogyan vagy,
mégis másmilyennek akarlak!
Legyél nyitott könyv, de érdekes
csak az, kinek titkai vannak!

És a fehér fekete legyen,
és a keserű legyen édes,
legyél farkas, és mégis bárány,
egyszerre légy nyugodt s szeszélyes!

Az ellenmondás bennem lakik,
s oly mindegy, minek is nevezem:
éppúgy uralkodik rajtam, ha
tudathasadás, ha szerelem!

Jó lenne…

Jó lenne holtfáradtan végre odaérni
látni, ahogyan a nyitott ablakban állsz
kicsi bűntudattal, de nagy jóérzéssel
rádöbbeni arra, milyen nagyon is vársz
s akár a fiatalok, mindent félretenni
az út porával együtt vacsorázni menni
a parányi belső udvarról felnézni
a meleg-csillagmintás augusztusi égre
kicsit elbóbiskolni, míg elmész bezárni
a kocsit helyettem és visszaérsz végre
majd megfeledkezve a kínos utazásról
s a több hónapja tartó önsanyargatásról
vég nélkül beszélgetni rólad, rólam, másról
az utcára lépve rossz irányba menni
a tévedésemen jóízűt nevetni
egy félvér fiútól sárga rózsát venni
a folyóparton bandukolva megcsodálni
ahogy a Hold az égen is, vízen is ragyog
örülni egy ilyen ritka-kincs estének
de főleg, hogy neked milyen fontos vagyok
megölelni egymást szemmel, szóval százszor
minden perctől apró csodákat remélni
s remegve belépni a közös éjszakába.
Jó lenne még egyszer hozzád hazaérni...

Van-e még?

Van-e még miért mondani?
Van-e még fül, ki várja?
Fog-e még játékosan szállni
számról a szádra – szádról a számra?
Van-e még súlytalan illata
s boldogságtól illatos súlya?
Fog-e még ránk zuhanni
telhetetlenül újra és újra?
Van-e még bújócskázó titka
s odaadó kitárulkozása?
Hajlik-e még hallatán kezünk
ölelő szerelem-imára?
Van-e még csend, mely zengőn bömböli
a orkán, mely gyengéden suttogja?
S ha a száj szemérmesen hallgat,
tekintet, mely helyette elmondja?
Van-e még édes áramütése,
mitől vágyón összerándul a lélek?
S kisugárzása mérföldeken át,
hogy érezzem, élsz és érezd, hogy élek?

Sóhaj

Várlak,
távol jársz, de látlak,
nincsen, aki határt szabhat
ilyen őrült vágynak!

Félek,
magam ellen vétek,
így szeretni, ily epedve,
nem kellene téged!

Ó, jaj,
pilleszárnyú óhaj,
mit belőle kimondhatok:
mindössze egy sóhaj!

Álom

Száguld a gondolat, repül, határ nincsen
féken nem tarthatja az akarat többé
éppen most változik a jelzőfény zölddé
indul, visz az álom, nincs, ki megálljt intsen
arcok, villanások, nyár, verőfény, kék ég
itt vagy valahonnan – titokzatos légyott –
zöld mező, virágok: ezer égő vérfolt
egy helyre halmozva minden földi szépség
ruhánk levetettük – vagy nem is volt soha –
érzem ölelésed, vérünk lüktetését
hátamat égetve a Nap tüzelését
remegő madárdal, kéjes, édes csoda
habos bárányfelhő tovalebeg úszva
messze-valahonnan dörömböl a tudat
indul, keresi a hazafele utat
s mindent visszahódít araszolva, kúszva.

Csapongó lepkecsalogató

Úgy szeretnék lepkét látni!
Nem, nem gyűjteményben:
virágon, levélen, ujjam hegyén –
szemed tüzében…
Talán a kertkapuról felröppeni,
mikor készülök sétára menni…
A Balaton felett körözni
a délelőtti szűz fényben
gyönyörűen, merészen…
De kezed rebbenésében
is ismerős lenne
és boldoggá tenne…
Vad a padra szállva mellém,
tarka-vibráló táncát
hagyná, hogy meglesném…
Színezné a sárga egyhangúságot
a virágzó repcetábla felett…
Bárhol, bárhol, ahol tavaszt jelent!
Vállamra lehelt csókodban
megérezném vágyát,
s vágyadat, ha bontogatná
vállamon a szárnyát…
Szépség, könnyedség, vidámság
pompás nagykövete,
gyere, gyere, gyere!

Velencei karnevál

Itt most Európa összejött,
s szerfölött
emelkedett a hangulat,
együtt mulat
francia, olasz és német,
és ki tudja,
hányféle népet
hozott ide a farsang,
s a vidámság
hány nyelven kiáltoz?
Leülnél egy pizzához,
de kézből kell enni,
mert csak így tudsz
folyton továbbmenni,
hisz sodor, hullámzik
a karnevál.
Meg nem áll
a forgatag
és elragad,
visz rendületlenül magával
és ezernyelvű zajával
szinte elringat.
De már az izgat,
mi is történik éppen
a Szent Márk téren?
Verekedned kell,
hogy előbbre juss végre,
s rácsodálkozhass a szépre,
kit épp fotóznak százan.
Csillámpikkelyes ruhában
rutinosan pózol,
s már te is fotózol!
Tán ő is akarja,
de mit tudni:
szemét takarja
élettelen sötéttel
az álarc.
Némi újabb párharc
s tülekedés után
továbbmehetsz
és részt vehetsz
alkalmi koncerteken
a sok kis téren.
Bár szabadban télen
játszani nehéz,
mégis a zenész
mind lelkesen szolgál.
Mire egyet szólnál,
a tömeg továbbvisz.
Nem kell kikiáltó:
a Ponte del Rialto
lépcsőin
bűvészek
mondanak ellent
a józan észnek,
s nem tudsz továbbmenni,
muszáj odalesni,
hiszen a torka,
hogyha akarja,
lángol,
s galambokat húz ki
öreg kalapjából!
S mitől Velence Velence:
a Canale Grande,
mint mindig,
békésen viseli
az idei
karnevál neszét
s szemetét.
Ringatja hátán
a papír-garmadát,
akár a gondolát,
melynek igazi színét,
lakkos feketéjét
most vékony hóréteg fedi,
s felébresztheti
téli álmából
egy-egy hullám
bármikor, bárhol,
ha a szél erősebben
a tengerbe markol.
S ezekkel együtt
múltba tűnt gazdagok
megannyi vedlett palotája
felragyog,
megújulást várva
– fejtetőre állva!
A parton,
akárha nyáron,
képeiket
festők kínálják.
Nézik és bírálják
a turisták,
s vesznek is bőven.
Majd egy vendéglőben
kávéhoz ülve,
fellelkesülve,
mit láttak,
mesélik,
s most páholyból nézik
az újabb csodákat:
életre álmodott
farsangi ruhákat,
melyekből
nem hiányzik
idő, pénz és szépség,
ötlet, szellemesség!
Lassan közeleg
az éjjel,
s a leszálló sötéttel
új arcot vesz fel
a város.
Álmos,
de legalább is fáradt
a turista,
valamit meginna
és enni és kéne:
egy meleg-sárga
vendéglőbe tér be,
s elnyújtózva nézi,
ahogy a pincérsereg
a dolgát végzi:
tányér-tömegeket
egyensúlyoz karján,
s ajkán
udvarias mosoly.
Nem oly
kényelmes
a kapuk előtti padokon,
mégis sokan ülnek azokon.
Ide települnek,
s mélyen elmerülnek
a látványban,
hisz csodaszép
ez a kép:
a csatorna vízén tükröződő
millió fény.
Örök élmény!
A templomok
sötét-sejtelmes mélyén
orgona zúg fel.
Áhítattal, hittel
Istent keresi hangja,
s habár nem akarja,
összefonódik
az utcai hangokkal:
ezer alkalmi dalnokkal
s zenésszel egyesülve
megszületik – csak mára –
egy fura cantata profana!
De végül még
a trombiták is
elcsendesednek.
Az idei hercegnek
az idei hercegnő
búcsút mond,
s már az a gond,
ki-ki hogyan ér
mielőbb haza –
várja őket otthon
a pasta sciuta…
Valahol zsebtolvajok
számolják kincsüket:
reggeli nincsüket
felcserélték van-ra,
s aki kárát vallja,
most a rendőrségen
próbálkozik éppen,
kezét-lábát rázza,
amit magyarázza,
mi is történt vele.
Most már a buszhoz
menned kéne vissza
– bár még vígan issza
forró kakaóját
néhány társad –,
s hogy lássad
mind, amit csak láthatsz,
körbejárhatsz
még egy csipetnyit.
A konfettit
és szerpentint
söprik már a házmesterek,
s az utcák, terek
sora búcsút int.
– Jövőre megint! –
köszönsz el
szenvedéllyel.
S utazol haza
egész éjjel…