Asszonybeszéd
Árverés
Mit ajánl, mit kínál, mit ígér
ez a dobra kerülő halom?!
Íme, egy lyukas fenekű remény,
tucat molyette bizalom,
kis megkopott fényű kacagás,
néhány béleletlen ölelés,
teljes sorozatnyi csalódás
– veretes albumban az egész –,
pár félretaposott barátság,
bontatlanul maradt érzések,
egy agyonhasznált jóindulat,
jó párszáz súlytalan ígéret,
rozsdafoltoktól szeplős hit,
apróra filcesedett akarás,
utcasarki szemfényvesztéssé
hazudozott egykori varázs!
Tessék, tessék! Ki kéri? Ki viszi?
Itt a ragyogó alkalom:
patinás kacatokat ígér
ez a dobra kerülő halom!
Nem érdemes
csendben maradni
Nem érdemes csendben maradni!
Ha nem vered a csajkát,
vélik, nem vagy éhes,
s nem fognak enni adni!
Nem érdemes csendben maradni!
Ha ordítva vajúdsz, segítenek,
ha csöndben szenvedsz,
magadra fognak hagyni!
Nem érdemes csendben maradni!
Nem az ágaskodó lónak,
a némán húzónak szoktak
a hátára csapni!
Mint a kígyó…
mint a kígyó,
kinek szűk lett bőre,
vedlenem kell
időről időre,
megfojt, ami
tegnap még tágas volt,
szorít a ma,
bár nyaka kigombolt,
durván helyet
követel a holnap,
nyűggé váltak
a vannak, a voltak,
önzőn feszít
belülről a lesznek,
s vad ösztönnel
új életre vedlek
Adventi töredékek
Rettegve állok
karácsony tövében
mezítláb a hóban
egy szál Jézus-ingben
kezemben vékony
gyertya lángja lobog
egyedül vagyok, hát
magamban motyogok
hangom elveszik
a végtelen éjben:
mit kapok megtiport
glóriám fejében?
-----
Jut-e majd elég szeretet
túlélni a múlt halálát?
Lesz-e a menekülőnek
ereje megvetni lábát?
Akar-e, jaj, akarhat-e
lágy ringatót énekelni?
Szabad-e a jászolkába
Jézust, s mellé tömjént tenni?
Ólomnehéz lelkét, vajon
bírja-e az ünnep szárnya
felemelni az anyaság
édes-szent magaslatára?
Lesz-e betlehemi csillag,
mely vezeti? S lesz-e jászol?
Vethet-e még egyszer ágyat
meleg szeretet-szalmából?
-----
Mária,
szép, ijedt gyereklány,
akinél
kiszolgáltatottabb
nő nemigen lehet,
Mária,
te tudod, mit érzek,
nézz az én
Jézusomra, s segíts
túlélni a telet….
Pietà
A kórházi osztály preparált csöndjét
soktorkú kórus himnusza veri fel:
„zsúrkocsin” érkezve tucat apró lény
– gyomrát marja éhség, szemét bántja fény –
enyhülést várva anyjához énekel.
A szoba megtelik készülődéssel,
a kismamák mellén a tej kicsöppen,
s mikor a rakomány az ajtóig ér,
a pillanat varázsa csodát ígér:
sok-sok egyforma közt jön az egyetlen!
Az édes vércseszáj anyjára tapad,
s az érzés ereje mindent elsöpör:
eltűnik a világ, ők vannak csak ketten…
Nincsen ekkora vágy a szerelemben,
férfi karján nem terem ilyen gyönyör!
Mohó cuppanások, kéjes nyögések,
majd elégedett, ritmusos szuszogás…
Lomha boldogság lebeg a szobában…
Csak egyetlen asszony figyeli sóváran,
rajta kívül hogy örül mindenki más.
Őneki nem hozzák, őneki nincsen!
Pedig feszíti a szent odaadás:
öle a sírásra hogy összerándul,
s szíve tájékáról a tej elindul –
de nem jut más, csak vizes borogatás…
Rejtené fájdalmát, ne lássa senki,
más anyák örömét ne zavarja meg,
égető könnyeit befelé nyeli:
örüljön felhőtlen, aki megteheti,
akinek eleven fia született.
Nem tudja, mi történt, s tán sose fogja,
és már nem is bánja: maradjon talány.
Valami úgyis megszakadt őbenne,
csupán azt szeretné, ha már nem is lenne,
ha megölné végre e sajgó hiány!
Mért kellett bevárni a kínok csúcsát,
melyet nem érezhet sohase férfi?!
Jézus a kereszten így nem szenvedett,
hiszen neki csak meghalnia kellett,
de Máriának tétlen végignézni!
Az utolsó percek
Indulnia kéne.
Hallja, ahogy hívják,
de csak-csak nem mozdul,
béna lett a lába,
nem akarja vinni,
nem segít eljutni
a sehogy se kívánt
idegen világba.
Itt ismerős minden,
egy életnyi emlék
béleli a kertet,
az aprócska házat –
szűk volt a családnak,
alig fértek benne,
aztán a végére
magának oly tágas.
Sok vesződség jutott,
gyakran alig bírta.
De már fű, fa, bokor,
mind kezének kölyke:
ő ültetett mindent,
ő nevelt föl mindent,
szívét-lelkét tette
mag mellé a földbe.
S most mindezt itthagyja?
Hát ez az öregség.
Mikor az ember a
munkát már nem bírja,
segítség kellene.
De mind oly messze jár…
Nincs, aki az ajtót
néhanap rányissa.
Menni kell, hallja, hogy
újra szólongatják.
De nem tud indulni,
öleli a múltat
szemével, szívével –
a darabka földet,
amellyel egymástól
el soha nem váltak.
Lassú mozdulattal
benyúl a zsebébe,
öreg zsebkendőjét
a földre teríti,
összemarék hantot
köt a vén vászonba –
ha már az egészet
nem lehet elvinni.
S mert a kendő foglalt,
a kibukó cseppet
szeme szögletéből
kezével törli le.
Hát ez lett a vége:
megy az idegenbe
meghalni – hisz másutt
nem lehet élnie…
Most már türelmetlen
a hang, mely szólítja:
„Indulni kell, mama,
nem érünk rá erre!”
Kötényét és arcát
rendre igazítja,
s lépdel a kapuhoz –
mi mást is tehetne?
A kilincs
Egymásnak adták sorban a kilincset:
mindig volt, akin segíteni kellett.
Mama, nézd! Mama, mondd!
Hogy fontos vagyok, hittem.
A kilincs letört.
És már ajtó sincsen.
Magam
a szeretnék még megvan
a lehet az már nincsen
kuporog a lelkem
egy vén bolhás priccsen
Jaj, testvér
Nem örültem neked.
Egészen egyszerűen
természetesnek vettem,
hogy vagy. Az ember
nem örül a napsütésnek.
Csak nélküle megfagy.
Nem örül a levegőnek,
csak megfullad,
ha lélegezni nem tud.
Nem örül a víznek,
mert nem sejti, milyen kincs,
míg bőven hozzájut.
Nem örül a mosolynak,
s csak akkor tudja, mennyit ért,
ha már megfagyott.
Hát nem örültem neked.
Csak valahogy jó volt,
hogy a testvéred vagyok…
Most eszmélek,
most, hogy már elmentél,
és én hiába is nyúlnék érted,
öntudatlan öröm helyett
nincs más, csak a
nagy, bölcs, gonosz, hiányérzet,
az alattomosan egyre növő,
a mérges pókként hálóba szövő,
a minden résbe beledagadó,
az omló házként fejemre rogyó,
a legeslegjózanabb őrült ájulás,
a rám erőltetett kegyetlen tudás,
amitől olyan érthető lett minden,
hogy kézzelfoghatóvá vált
a semmi és a nincsen!
S hiába akarnék szólni, fellebbezni:
az Istennél feljebb
úgysem dönthet senki…
Testben még itt voltál, s mi mégis
nélküled hallgattuk Puccinit,
sírt, siratott a Levél-ária,
s a levegőben maradt
kedvenc mondásod:
Finita la commedia!
A függöny lement, a taps elhalt,
a zenészek kezdenek felállni,
s a katarzis a földre nyűgöz:
jaj, testvér, hogy tudsz fájni…
Visszatérés
Roskad a ház
és rajta a tető,
itt valamennyi részlet
szégyellnivaló,
málló, düledező,
nincsenek vonalak,
élek és szögek
– pedig nem én nőttem ki
a mindent megszépítő
régi szemüveget –
a kontúrok lassan
végleg elmosódnak,
s a hajdan volt kezek
által megszült tárgyak
a földdel egy vonalba
ereszkedni vágynak,
próbálnak szerényen
eltűnni a gazban:
a nemtörődés súlya alatt
a jövőre dőlve
a múlt összeroppan.
Ne szólj...
Ne szólj, ne mozdulj, el ne rontsd
a pillanat igézetét,
mindent elmond a szemeinkben
bújócskázó jelbeszéd!
Tilosba tévedt gondolatod
nézésedben benne ül,
s titkolni én sem akarom,
hogy lángra gyúltam legbelül.
De pontosan tudom, s tudod,
hogy továbblépni nem szabad:
olcsó kaland helyett e perc
gazdag ígéret így marad!
Méz
Szeretek újra. Éledek, amint a
megkésett érzés szívem betölti.
Futottam előle, féltem e fénytől,
az ébredő érzést nem mertem hinni.
Szeretlek téged, ó, hogyan szeretlek!
Érezd meg, kedves, s elfogadni merjed,
korod ne szégyelld, nem velünk esett meg
csupán, hogy őszen kaptunk új szerelmet!
Ha összeért kezünk, el ne eresszük,
az egybetartozás majd erőssé tesz:
egymásnak mi játék és mankó leszünk.
A test bár megkopott, a lélek fényes,
s Isten adhat még sok szépet nekünk:
a méz a fogatlan szájnak is édes!
Újrateremtődés
néma csend
megszűnt a világ
csak a szemek beszélnek
a levegőben láthatatlanul
a vibráló vágyak egymáshoz érnek
mozdul a test
indul a játék
véredben egyre követelőbben
sürget a szándék
a gátlások
mint szerep nélkül marad mez
értelmet vesztve lehullanak
s az őskori szertartás
mammutbőr dobjai
minden más érzést túldobognak
még pislákol benned
a felsőbbrendű lény
öncsaló igénye
hát fékezed magad
inkább csak próbálod
vissza-visszalépve
de a természet ősi ritmusa
a mélyből rángat
s már nem tudod mi vagy
isten-e ember-e
vagy csupán állat
s nincs időd rájönni
felszegve állad
űzöd magad
mert hajszol a vágyad
mert mindegyik pillanat többet ígér
az egyik ígéret a másikhoz ér
s hogy megkaptad-e tényleg
mivel csalogattak
ezer kísérlet után se tudod
megmondani végül
saját magadnak
mert nem érzel semmit voltaképpen
hiszen felolvadsz a mindenségben
s a mindenség robban
elemeire benned
s rendeződik össze újra
mégis te lebegsz benne
alaktalanul
sejtjeidre hullva
megdicsőülsz jobban
mint valaha is várnád
lükteted a végtelen
égbolt magányát
s mielőtt e teljes diadal fájna
betölt a
csakis-vele-lehetséges
lenyűgöző muzsikája
és érteni véled
a titkot a mélyben
az egyedül azért egyedül
mert a kettő
egy lett akkor éppen
s immár tovatűnik belőled
mind állat mind isten
csak boldog ember vagy
ki újrateremtődött
néhány másodpercben
Jobb veled
Én indulok, te integetsz,
s tán jólesik a változás –
a tőled-hozzád útszakasz
bár ismerős, de mindig más.
Az első néhány pillanat
még semleges, ám oly rövid,
aztán a szökő gondolat
hiányod falán megtörik.
És forognak a kerekek,
csaponganak a félszavak,
nálad maradt felükért
a képzelet visszaszalad.
Mert minden mondat, minden szó,
minden öröm és indulat
csak részben enyém: mindbe-mindbe
belenőtted magadat.
Így hazatérni, nélküled,
az is csak csonka, fél dolog,
közénk feszül a távolság,
de velem vagy, veled vagyok,
mert eljövök, de elhozlak,
mert elhagylak, de maradok –
ilyen rabok nem lehetnek,
csak akik nagyon szabadok!
Az elalvás, az ébredés,
s ami közöttük eltelik,
velem éled át akkor is,
ha nem érhetek kezedig.
S hogy elválaszt a távolság,
hát megszalad a képzelet –
boldog vagyok, mert így, így is
jobb veled, mint nélküled!
Visszaverődés
Ketyeg az óra, s mi jár, kopik…
Mögötte árnyék lopakodik:
ki eszedbe se jutott nemrég,
a halálfélelem kopogtat be,
s egyre-egyre gyakoribb vendég.
Hessegeted, vagy elfogadod,
betölti minden gondolatod,
játszik veled, ha kedve tartja.
És hogyha örülnél, mert legyőzted,
jön éjjel, s álmod átitatja.
Egyedül vagy. Magadat nézed:
szólongatod a tükörképed.
Hiába, néma. S szó mit érne?
Csak a semmi gyűrűzik echóként
a fel-felszakadó nyögésre.
Merre is fordítod arcodat?
Merre keresi a kiutat
tekinteted a tegnapokból?
A ma és a holnap sötét emlék.
S te szabadulnál önmagadtól.
A szándék béna, csak tehernek
jó, s a mankók gyökeret vernek.
És nincsen, nincsen hová menni,
hiszen a menetelés értelme
időtlen idők óta semmi:
zsákutca minden nagy gondolat.
Délibáb csupán… A célokat
ünnepélyesen eltemetted,
és a gyászjelentésből szép lányok
huncut dalokat énekelnek.
A sírásó dörzsöli kezét,
majd homorúan nyújtja feléd,
s már előre örül a marka:
a sírhelyeket szolid felárral
örök házhelyként kínálgatja.
E pompás műsort el ne szalaszd:
a mindenség áll itt tótágast,
s nem kisebb úr, mint az értelem
hányja ma a cigánykerekeket,
s dobszólót perget a félelem.
Micsoda cirkusz! Gyönyörködhetsz!
A tornász alatt nem feszül necc,
itt halál-komoly minden részlet!
Hát nem tapsolsz? Nem kell?! Ej, nem számít:
kezdjük elölről az egészet!
Sántán dübörög benned a vér,
egy durva kéz a melledhez ér,
megmarkolja, mit talál benne.
És feltör egy sóhaj: jaj, a szívem!
Belenézel a végtelenbe…
Tőlem – hozzám
Egyedül hagysz. Tőlem messze
kergeted a múló percet,
szabdalnád a távolságot,
mégis nyújtod – védelemként
ígérgetve önmagadnak
rám-vigyázó józanságod.
Értem remegve menekülsz
magad elől tőlem – hozzám!
Megszenvedjük mind a ketten,
miközben mindened vagyok,
nincs helyem az életedben!
Hiányzol! Minden nap jobban!
Ne magyarázd, hogy nincs jövő,
úgysem tántorít el semmi!
Ne ellenkezz, fogadj már el,
s míg az Isten megengedi,
hagyd magad te is szeretni!
A senki földjén
Menekülök önmagam elől,
mert lelkem mélyére költözött
a kétségbeejtő félelem,
s ahogy terjed hatalma rajtam,
meghátrál bennem az értelem;
én vagyok űző és üldözött,
ősasszonyi ösztönöm éled:
ha kellene, tán ölnék érted…
-----
Szeretlek, féltelek –
azt hiszem, még téged…
De ugyanúgy lehet,
már csak az emléked…
Sohasem tudhatom,
hogy ami elválaszt,
mekkora távolság:
párszáz kilométer
mindössze, vagy már
az örökkévalóság…
------
Tenném, mit az ember
ilyenkor csak tehet,
s hogy mégsem tehetem,
kegyetlenül sajog –
hozzád tartozom, de
más áll melletted,
s én a senki földjén
kiszáradt kút vagyok.
------
A pokol tornácán
eltöltött percek
száz évnek tűntek.
Pedig csak pár nap volt,
míg a lét és nemlét
mély szakadékán
ordító némán
életed áthajolt…
Nincsen jogom
Nincsen jogom kérni.
Nincsen jogom kapni.
Úgy szenvedek, s oly fojtogató
elegáns-hűvös álarc mögött
némának maradni!
Nincsen jogom adni.
Nincsen jogom várni.
Mint bűnös, aki nagyot vétett,
elítélt lelkem száműzötten
vágyik melléd állni!
Nincsen jogom fájni.
Nincsen jogom félni.
Az Istent is csak halkan, titkon,
befele-szóval szólongatom…
Vajon hallja? Érti?
Rend
Kis könnyes szempár:
dúsan ömlő zápor,
bujkáló mosoly:
napfény felhő mögül,
gyöngyöző kacagás:
nyári búzatábla –
kedved vidulásán
anyád veled örül.
Csoda vagy, fiam!
Csoda minden gyermek.
Csodálatos, ahogy
az anyák szeretnek,
s a rend, ahogy Isten
rólunk gondoskodott:
te vagy énáltalam
és én érted vagyok.
Felnőtt-ringató
Itt laktál bennem,
házad volt testem –
véremből vérem,
kínomért bérem!
Vigyáztam léted,
jobb voltam érted –
szívemnek álma,
Isten áldása!
Itattam könnyed,
hadd legyen könnyebb –
szerelmem drága
nagy tanúsága!
Bármi, ha bántott,
őriztem álmod –
igazam érve,
jövőm reménye!
Kezembe vettem
kezed, s vezettem –
szép folytatásom,
túlélő másom!
Bánkódom néha,
vén kezem béna:
érted bár tenne,
meg van már kötve…
Hazasóhajtás
Rég feszítő titkos álom
készülődik valóra válni:
a tenger vonz,
a tenger hív,
az indulást,
mint kisgyerek,
a napokat vissza-
számlálva várom.
Aztán az út,
az egésznapos izzadás
a katlanná vált
apró autóban;
s este végre
a nagy találkozás:
érintésközelben
én s az óriás!
És másnap láthatóvá
lesz az egész csoda:
víz-víz-víz, ég-ég-ég,
s mosolygós napfény
tékozló adagban –
mintha a világon
minden boldog volna!...
Fekszünk a napon
a fehér sziklák közt
immár három napja,
bőrünk feszül, fáj
a cserzőlétől.
Nem beszél senki,
csak a hullám
ritmusos csapódása –
ezer ütemnyi.
Szorítom szemhéjam,
ne lássak semmit,
legföljebb az erős fény
bőrön is áttörő
sárga karikáit,
s a mélység zenéjét
áthangolom titkon –
mert kívánatosabb
e csodánál az otthon!
Az édes emlékek
sorban megjelennek
– szent ereklyéi
egy nagy szerelemnek –
ott a bőr nem sajog,
a mélység nem ijeszt,
a hullám hangja
nem ostorcsapás!
És magyarul
hasít a levegőbe
a sirályvijjogás…
Fonyódliget nyárfái
susognak fülemben,
s a víznek csipkéjén
selymes zizegés
– nem is tudom, mi szebb:
hallani, vagy látni?!...
Szabadságom töltöm,
s lám, hazarepülni,
mint rab madár, vágyom.
Bocsáss meg, ó, tenger!
Talán bolond vagyok,
de épp most fordul bennem
termő korba fája
a Petőfi-versnek:
tán csodállak,
ámde nem szeretlek,
az én mindenem
már csak a Balaton,
ott vagyok honn,
ott az én világom!
Angyallesők I.
A sötét szobában álltunk
a meztelen ablak előtt,
alattunk a néma város,
a hó takarta háztetők,
fölöttünk a téli égbolt,
csillagos, hideg ragyogás,
mögöttünk a cserépkályha,
gyomrában izzó szénparázs…
Az angyalokról mesélt szent,
varázsos csöndben jó anyám,
s felemelt, hogy jobban lássak,
ha arra szállna egy talán.
És szaván repülve megtelt,
benépesült a téli ég,
s az ünnepre készülődött,
sürgött-forgott az égi nép.
Ó, de vártam, reméltem, hogy
beleshetek a titkokba,
s mint legszebb lényre, gondoltam
a karácsonyi angyalra…
Világra rá nem nyílt szemmel
akkor észre nem vehettem,
hogy a legigazibb angyal
a földön él, énmellettem.
Angyallesők II.
Az éjszaka ma is éjszaka,
a tél ma is tél.
Csak már tudom, hogy a
karácsonyi angyal is fél.
Jó is, nem is
angyalnak lenni.
Nagy gond egy kisgyerek.
Repülnöm kell,
de könnyen lezuhanhatok,
ha szárnyak nélkül
szárnyalni merek…
De itt a gyerek, várja a mesét,
vegyem ölbe, nyújtja a kezét.
Arccal összesimulva
bámulunk az éjbe,
s én benépesítem az eget,
anyámat idézve.
Szavamat hallgatva fényesül az arca,
remegve vágyik a surrogó szárnyú,
csodaszép angyalra!
Szeme ragyogva ráfeszül az égre,
és a szürke, fáradt, földi angyalt,
mint egykor az anyja,
ő sem veszi észre.
Angyallesők III.
Semmi sem változott,
s minden megváltozott.
Karácsony most is van,
csak nekem végképp más:
már se angyalváró,
se angyal nem vagyok.
A gyerekek régen
felnőttek, elmentek.
Az ünnepre most már
máshogy készülődöm.
Emlékekből élek,
bölcsebben örülök.
A meztelen ablak
előtt magam állok,
és arra gondolok,
hogy egy másik előtt
szürke angyal mesél
szép, égi angyalról
fürtös kisgyereknek,
új angyallesőnek.
Lombhullás
Elszaladt az idő,
s a régi gazdagságból
már csak annyi az enyém,
mi sajogva emlékeztet
ifjúságom kincseire.
Fárad a test,
s ahogy enged
az egymásra rakódó órák
egyre súlyosabb terhének,
amit fiatalon
észre sem vettem én,
immár napi valóságként
józanítja fejemet:
Nincs több nyár!
Csak egy volt…
Igaz, jó fa voltam,
termettem magot.
De virágzásom pompája,
gyümölcsöm zamatossága
pazarlón titokban maradt.
Vándor-dal
Nyári vasárnap délelőtt
az árokparton ülve
a fű növését hallgatom,
ölemben marék körte,
áldott semmittevés,
boldog vándorlás,
olyan szabad vagyok,
mint talán senki más!
A gond-gúnyámat levetettem,
s egy szögön lógva hagytam,
és pucér szívvel elindultam,
dúdolva magamban:
áldott semmittevés,
boldog vándorlás,
olyan szabad vagyok,
mint talán senki más!
Mindent, mindent hátrahagytam,
útravalót sem hoztam,
a marék körtém is most loptam
egy gyümölcsös udvarban!
Áldott semmittevés,
boldog vándorlás,
olyan szabad vagyok,
mint talán senki más!
Kérdőjeles
gondolatok
Nem nézhetek
körbe máshogy,
csak a saját
szememen át.
S nem lehetek
őszinte máshogy,
csak
ha úgy beszélek,
ahogyan látok.
De érdekel-e
valakit is,
hogyan tükrözöm
pont én
a világot?
-----
Vannak emberek
– s milyen sokan –,
akiknek mindig
pont az nem jó,
ami éppen van.
Nekem
sok minden
megfelelő
a világban.
Igénytelen
vagyok hát,
vagy bölcs?
-----
Élővilágunkban
egyedül az ember
alkalmas és képes
tudatos bűnöknek
elkövetésére.
Érdemes volt ezért
lemászni a fáról?
-----
Csupán az kellett belőlem,
mit bárki mástól
megkaphatott volna.
Hogy én vagyok én,
s hogy mitől vagyok én,
nem vette észre.
S én nem fogtam fel,
hogy nem is sejti,
ki vagyok…
E kölcsönös vakságban
emberek születtek…
Mit kezdjek most már
ezzel az egésszel?
-----
Szép voltam.
Ma már pontosan tudom,
mennyire szép.
Nem éltem vele.
Igaz, kárát nem láttam,
de hasznát sem vettem
– fel sem fogtam,
hogy tehetném…
Így aztán örök talány marad,
büszkének kell-e lennem,
hogy e „jogtalan” előnyt
önmagam előbbre vinni
fel sosem használtam,
vagy inkább
verjem a fejem a falba?
-----
Nemhogy repülőszőnyeg,
de darabka
foszlott rongyszőnyeg sincs
már a talpam alatt.
És látom,
a padló is szétkorhadt már,
helyenként sírva égbe kiált
a málló gerenda.
És nem értem,
hogy a szint, hova
ki tudja, hogyan kerültem én,
le nem szakadt még…
Tán a súlytalanságom az oka?
Tán hittel képzelt szárnyaim?
Kinek a keze tart,
kinek a keze óv,
hogy nap mint nap
járhatok a semmin?
-----
Szeretlek.
Minden tüzes lendületemmel,
minden szelíd simulásommal.
Tébolyult vad vággyal kergetlek,
s letisztult, bölcs türelemmel várlak.
Lázadó odaadással
magam alá gyűrlek,
hogy onnan felnézhessek rád.
Tégedet kutatva magamat találom,
magamat keresve felfedezlek téged.
Hol érsz véget te,
és hol kezdődök én?!
-----
A sebet más ütötte,
s most neked gennyedzik.
Takargatnám, rejteném,
mert szeretlek annyira,
hogy bújtassam előled, érted
fájdalmamat.
De szeretlek annyira,
hogy titkom, ne legyen
előtted egy sem.
Így most már hetek óta
kerüllek, mert nem tudom,
hallgatnom kell-e,
vagy beszélnem?
-----
A csoda ideje elmúlt.
Amiért bomolt szívvel,
mohón, két kézzel kaptál,
lám, lengén tovaillant…
Nyisd szét a markodat!
Van benne valami?
-----
Nem adnám semmiért
keserves iskolámat!
Ki ebbe nem járt.
honnan tudhatná, szegény,
amit én megtanultam,
hogy sarával együtt is
gyönyörű az élet?!
-----
Száz év
kínja és öröme
feszül az első negyvenben!
Micsoda gazdagság vár rám,
ha túl korán
meg nem halok?!
A hely varázsa
Az alkonyi csöndben
jólesik ülni,
valahogy itt nem fáj
szembesülni
az eljátszott múlttal,
összement jövővel,
elnyújtózva szívom
a tiszta levegőt,
önfeledten,
nagy, teli tüdővel.
Kigyúlnak a fények
a túlsó parton,
az est homályába
bújik arcom,
eltűnnek az évek,
eltűnnek a gondok,
s ahogy a hullámok
fordulnak a parton,
csalogató,
lágy hangokat hallok.
„Gyere csak, közelebb,
ide a kőre,
vesd le, nem lesz szüksé-
ged cipőre,
nyújtsad a lábadat,
én majd simogatom!
Tudtam, hogy visszajössz,
tudtam, hogy szeretsz még:
nem szabadul,
kit ölelt a karom!”
S megvallom az éjben
rút hűtlenségem:
csalom önmagamat
réges-régen.
De ő csak simogat
és mindent megbocsát.
S én tiszta gyerekként
a csillagos víznek
cérnahangon
fújok egy mondókát…
Asszonybeszéd
Én emelt fővel,
büszkén vállalom,
hogy Éva vagyok,
hisz ez az igazság!
Engem nem fékeztek
Isten szavai,
tudtam is, mertem is
leszakítani,
s nemcsak magamnak,
helyetted és neked
az általad csak
gyáván nézegetett
tiltott édes almát!